Pedagogia Acuatica

Estimados senores y senoras.

Palabras como cursos intensivos para aprender a nadar, para  ninos de 3 anos. Seguridad total en el agua para ninos de 5 anos, que se encuentren en la edad para ir al Kinder y que se sientan en el agua como en su casa.

No seran tomados en serio y se les catalogara como charlatanes y etiquetados como ignorantes por las autoridades conversionales.

Rara vez uno se pregunta si existe algun motivo de que lo anterior sea asi?

Casi nadie se toma ni siquiera la molestia de pensar sobre el asunto.

Nosotros, estamos convencidos y tenemos muchos anos de experiencia al respecto, de que realmente  si funciona.

La pedagogia acuatica lo ha hecho posible. Lo podemos demostrar y estamos totalmente convencidos. No solo para ninos pequenos y de poca edad, sino en todas las edades. Con este metodo, es posible instruir la natacion a todo nivel. En escuelas de natacion, trabajar en escuelas y asociaciones deportivas como tambien en escuelas Superiores e impartir la natacion como deporte de competencia. Padres que tratan de impartir dicha ensananza por si mismos tambien podrian aprovechar el metodo. Con la oportunidad, de que a un gran numero de ninos, en temprana edad y con una gran seguridad en el elemento acuatico, aprendieran a nadar. Con ello desarrollarian mucho mas su parte motora, como tambien su ubicacion en las clases de cualquier materia, que los ninos introducirian automaticamente en su vida cotidiana. Solo asi, es posible evitar que personas o ninos con poca seguridad en el elemento acuatico y que tengan sus distintivos o emblemas de natacion en forma decorativa, sean candidatos, para sumarse a las estadistica de ahogados en el ano.

Por ello les pregunto, si Uds tienen el interes de poseer un libro o un proyecto en forma de pelicula, en casa los cuales:

• Les transmitiria mi larga  experiencia a travez de mi conocimiento y desarrollo del metodo de la pedagogia acuatica, en su forma mas sencilla e ideal para dasarrollar un concepto de clases e inclusive muchos metodos didacticos e informacion minusiosa y detallada, con ejercicios adaptados a la edad temprana.

• En muchos lugares sera visto como una formula revolucionaria.

• Igualmente la nadacion con bebes, paso a paso desarollada.

• Por primera vez y bien detalladamente, la forma de ensenarle la natacion a los adultos, especialmente en que hacer incapie.

• Sopesando muy intensamente las diferencias que existen entre el aprencizaje de la natacion tradicional y con muchos detalles de mejoras con       respecto a la forma de instruir con la Pedagogia Acutica.

Ninos con edades comprendidas entre 3 a 4 anos, y con un desarrollo de manejarse en el agua como tambien muchas facetas dentro del agua  que hacen sentir los en el agua como en su casa, nos demuestran a diario, durante cerca de 30 anos, el resultado positivo de nuestro metodo. Nuestros pequenos alumnos, demustran tal dominio del control  en el agua que espectadores o padres ajenos a ellos se sorprenden de la agilidad como se mueven en ese elemento extrano a uno.

Como tambien es cierto, que la Pedagodia Acuatica, se adapta a la entera necesidad y capacidad de cada nino en particular, sin obligarlo a la forma de aprendizaje de ninos mayores ni a los exactos movimientos de la diciplina de natacion conocida,  (no tratamos de perfeccionar los estilos).

En vez de ello, se les ensena de forma pedagogica y muy orientada a la seguridad en el agua,  como tambien en forma no acostumbrada pero muy adaptada para los ninos.

Con ello los ninos logran en el mayor de los casos, un adelanto de algunos anos de experiencia, como tambien porderse mover libremente y con plena seguridad en el agua, que en general, se podria traducir en una ninez con estimulacion temprana, y esto se deja translucidar en una competencia a nivel social.

Como iniciador de la Pedagogia Acuatica les presento mi idea, sencilla accecible para todos y por demas muy completa.

Pero como corresponde a una muy sencible y muy delicada parte de la psicologia deportiva, que hasta ahora nadie se habia tomado la molestia de ahondar en el asunto.   Como tampoco se impartia gran cantidad de tiempo en la ensenanza sobre este tema en particular.

El metodo que les estoy ofreciendo es dedicado a todo maestro de eduacion fisica, profesores, educadores y padres que deseen practicar dicho metodo.

Lo privilegiado del tema deberia de lograr un interes masivo entre los medios de comunicacion. De echo hay veinte hombres y mujeres que han leido dicho texto y los cuales estan totalemnte convencidos de que es una idea excelente.

Al igual que numerosos padres interesados, cerca de 6000 Piscinas cubiertas como a lo mejor tambien muchas piscinas al aire libre de habla alemana y  un gran numero de escuelas y asociaciones como tambin preescolaresa que  normalmente ofresen en sus actividades clases de natacion,  ellos seria un buen mercado de trabajo.

Los capitulos del libro como la planificacion de la pelicula estan en su face final.

Traduccion en algunos idiomas esta siendo organizado.

El material filmado sera ampliado para luego ser seccionado en capitulos para la TV- programa para ninos.

Gustosamente desearia pronto oir de Ud.

Muy atentamente

Uwe Legahn

Aqua-pedagógia- lényegi kérdések/kvinteszencia/

Az akvapedagógia, mint fogalom egy  korszerű, gyermekbarát úszásoktatást jelent, amit a Hamburg-i Uwe Legahn sportpedagógus  fogalmazott meg  2000-ben megjelentett „Otthonosan a vízben” című könyvében, azzal a céllal, hogy innovációs oktatási  koncepciójának a pedagógiai súlypontját  kihangsúlyozza.

A hagyományos német úszásoktatással szemben, amelyet rendszerint csak kisiskolás korban a legnehezebb úszással – a mellúszással – kezdenek, az akvakvapedagógia a kis- és óvodáskorú kezdő úszók felé fordul és az ő egyéni fejlődési állapotuknak megfelelően orientálódik. Ebben a kezdeti tanulási fázisban mellőzi a szabályos mozgások helyes elvégzését és a hangsúlyt nyomatékosan, a fontos biztonsági aspektusokra és sportpedagógiai alapszabályokra helyezi.

Az akvapedagógia a konzervatív oktatással szemben egy olyan komplex oktatási rendszer – kezdve a csecsemőúszással egész a sportúszásig – melynek  a legfőbb  célja a gyerekkori biztonságos és fejlődésnek megfelelő úszás elsajátítása. Lényege, az életfontosságú biztonsági tényezők valóság közeli közvetítése, melyeket Legahn – a modern gépkocsigyártásban használatos hasonló kifejezésekre támaszkodva – „airbag” / légzsák, „biztonsági öv” ,”fejtámasz” és „biztonsági zónának” nevez. Így a gyerekek már jóval iskolás koruk előtt a  legnagyobb biztonságra tesznek szert a vízben  és sokoldalú mozgási tapasztalatokat  is gyűjtenek. Több éves előnyük lesz a velük egyidőskorúakkal szemben, amely az önbizalom korai fejlődésével és a társadalmi kompetencia kialakulásával is társul. Ezek a gyerek legtöbbször nem is érzékelik veszélyeseknek a mindennapi balszerencséket, veszélyes helyzeteket, amelyek során minden normális, bármely korcsoporthoz tartozó úszó csődöt mond, és amelyek a balesetek számának növekedéséhez vezetnek. A baleset-megelőzés szempontjából az akvapedagógia egy döntő előrelépést jelent. Mint bevált nevelési fogalom az egyetemes biztonság- és egészség ösztönzés szellemében járul hozzá a vízbe fulladások, katasztrófák, és ezek gyakran hosszú traumatikus következményeinek csökkenéséhez.

Biztonsági  összetevők

Az akvapedagógia „légzsák”-ját az ijedtségből való visszatérési reflex alkotja, amely vészhelyzetben megbízhatóan és életmentően megakadályozza a legtöbb úszáskor bekövetkezett balesetet.

Egy „másodpercnyi ijedtség” lefolyása alatt testi reakcióként a félelem, merevség, cselekvőképtelenség és elállt lélegzet jelenként visszatartják a levegőt. Közben nem veszik észre a légzés elállás előtti reflexszerű belégzést, mint szükséges „kezdőfázist”, mely a szárazföldön teljesen jelentéktelen, de vízben viszont sorsdöntő.

A gyakorlatlan úszók egy teljesen váratlan, hirtelen alámerülés alkalmával, egy másodperc töredéke alatt vizet szippantanak be a légutakba. Ez azonnal pánikot kelt, amely szerencsétlenségekhez is vezethet. Ezért az akva-pedagógiában  a ijedtségreflexből való visszatérés kialakítása a  legfokozottabb elsőbbséget élvezi. Ez sikeresen kialakítható, amennyiben a gyerekek aránylag rövid időszak alatt a lehető legtöbb tudatos, ellenőrzött merülési kísérletet hajtják végbe, a merülés pillanatában aktív, erős kilélegezéssel.  A kilégzés „kifújás” a gyerekek számára az ugrás egy magától értetődő alkotórésze. Ezen felül a partra szállás előtt a gyerekek még egyszer „bedugják” a fejüket a medence közepén a víz alá – eközben mindig ütemesen lélegezve.

Az akvapedagógia elve szerint hetente három alkalmas hét hetes kezdőtanfolyam során 1500 alámerülési kísérletet végeznek, amely már bizonyítottan elősegíti az ijedtségreflex kialakulását. Végeredményben: Az ijedtségreflexszel a kezdők egy fajta második légzésvédő reflexet sajátítanak el, amely mint „életbiztonság” szinte épp olyan jelentős, mint a korábbi csecsemőúszásnál a veleszületett légzésvédő reflex. A gyerekek közel százszázalékos biztonságra tesznek szert a vízben, és képesek lesznek a kritikus helyzetek leküzdésére.

A passzív úszás képessége a biztonsági elemek sorában a második helyet foglalja el és a vízben a „biztonsági övet” jelenti.

Bármely szárazföldi tevékenységben különböző esélyek kínálkoznak egy pihenő, kímélő szakasz közbeiktatására, hogy újra megnyugodjunk, és mindaddig passzív maradjunk, míg friss lendülettel tovább tudjuk folytatni a tevékenységünket. És pont ott, ahol hirtelen drámaivá válhat a helyzet – a vízben – ott nem látták el eddig a kezdőket az erőgyűjtéshez megfelelő útravalóval. Ez egy olyan mulasztás, amelynek sajnos nagyon gyakran tragikus következménye van.

A gyerekeknek képesek kell lenniük, a „vízben kipiheni” magukat ahhoz, hogy a veszélyes helyzeteket sikeresen leküzdjék. A kezdő úszóknak már az első órákon  közvetlenül a kisebb, mindennapos szerencsétlenségek után, megtanítják azt a helyes viselkedést, amely képessé teszi őket arra, hogy ismét megnyugodjanak a vízben, kipihenjék  magukat  és  egyidejűleg  a legkevesebb energia felhasználásával hajtóerőt állítsanak elő. Erre mindenekelőtt a háton fekvés a legalkalmasabb.

Ugyanakkor a háton fekvés az úszás „fejtámaszának” számít. A még legtöbbször nagyon kedvezőtlen fej-test- arány miatt ezt a három- és öt éves gyereknek gyermekbarát gyakorlatok formájában adjuk át.

Aki gyerekekkel foglalkozik, tudja, hogy a csecsemőknél a fej a testhossz egy negyedét teszi ki, míg felnőtteknél ez az arány már csak egy nyolcad. A megszólított korosztály természetesen lényegesen közelebb áll a csecsemőkhöz, mint a felnőttekhez. Ez azt jelenti, hogy ebben a fejlődési szakaszban a gyerekeknek a testükhöz viszonyítva még mindig elég nagy, nehéz fejük van. Ezt a normális mindennapi életben igen jól és kitartóan tudják egyensúlyozni. De hason, vízszintesen fekve (mint például a mellúszásnál) csak nagyon korlátoltan tudják a fejet a test szintje (tehát a víz szintje) fölé emelni. A még viszonylag rövid nyak és az ilyen tevékenységre még gyenge nyak- és vállizomzat, valamint a karok kedvezőtlen emelőviszonya másképp nem teszi ezt lehetővé. Ennélfogva, ezen korosztálynál a táv- és teherbírási úszásra, a passzív úszásra és  az úszás megszakítására a hátúszás kínálkozik  a legmegfelelőbbnek.

A has pozíció elsősorban a rajt, tájékozódási és megérkezési szakaszoknak marad fenntartva. Ennél a karmozgások már többnyire közelebb állnak a mellúszáshoz, de a lábmozgások inkább a rúgkapáláshoz vagy szaladáshoz hasonlítanak, és így igen könnyen elsajátíthatóak, mivel megfelelnek a gyerekek fejlődési szintjének.

A „biztonságos” úszás 

Ugyanúgy a későbbi nyári fürdőzés tekintetében, mint a gyakorolt sportgazdaság értelmében, már az elejétől fogva valóságközeli szervezési formák  igen magas gyakorlati intenzitással  mint „ biztonsági intézkedések” kerülnek alkalmazásra.

Önállóság és felelősségtudat az úszóban csak hosszan gyakorlás útján alakul ki. Ennél fogva a gyerekek már a kezdetekben fontos alapszabályokat sajátítanak el:

• Minden gyereknek szabad egyedül a vízbe bemászni vagy beugrani.
• Ugrás előtt a lábujjakkal a medence szélében erősen meg kell kapaszkodni, és intenzíven át kell gondolni, hogy az ugrást követően mit is akarunk a vízben tenni. Aztán meg kell nézni, hogy van e elég hely az ugráshoz. Csak ezután ugrunk a lágy vízbe- természetesen kellő távolra a párkánytól.
• Senkinek sem szabad más gyerekekhez túl közel ugrani, mert ez mindkét gyerek számára túl fájdalmas lehet!

Ily módon sikerül a veszélyes helyzeteket drasztikusan csökkenteni és a gyerekeket mégis korán bevezetni a strandfürdőzés tolongásába és rejtelmeibe.

Első pillantásra a kívülállók számára ez rendezetlenek mi több zűrzavarosnak tűnhet, emlékeztetvén a párizsi csúcsforgalomra, de amely azonban gyermekbarát szabályozások betartásával itt is zavartalanul és nagyon biztosan működik. Csak önbizalom szükségeltetik. Az a kijelentés:” Aki Párizsban tud vezetni (gépkocsit), az bárhol tud!” ebben az esetben is megállja a helyét. Aki az úszást az akvapedagógia felfogásmódja szerint sajátítja el, beleértve  egy erős  biztonsági zónát is, az rövid idő alatt  biztonságban és otthonosan érzi magát bárhol a vízben.

Az akvapedagógia Uwe Legahn több éves tapasztalatán alapszik, aki, mint állami iskolai tanár, valamint úszássport és vízilabdaedző tevékenykedik.

Vizimentő a Sylt-en, egy Hamburg-i úszóiskola vezetője, valamint szemináriumvezető  és referens kezdőúszás témakörben.

Az elsajátított képességek kimutatására valamint a gyerekek ösztönzésére és megjutalmazására Legahn kifejlesztette az akvapedagógia háromlépcsős biztonsági vizsgálatát, amely a felfogás tanulási tartalmaival is összhangban áll.

ACVAPEDAGOGIE –  Chintesenţe

Noţiunea de acvapedagogie indică o instruire de înot modernă oportună pentru copii. Ea a fost formulată de pedagogul de sport Uwe Legahn din Hamburg în cartea sa intitulată „Im Wasser zu Hause”/ „În apă ca acasă”/ apărută în anul 2000 , în scopul de a sublinia punctul central al conceptului său de instruire inovativ.

În opoziţie cu instruirea de nataţie tradiţională din Germania, care de regulă începe abia de la vârsta de ciclu primar cu stilul de înot coordonativ cel mai greu- cu înotul bras- acvapedagogia se adresează înotătorilor de vârstă preşcolară şi copiilor mici şi se orientează stadiului lor de dezvoltare individuală. În această fază de învăţare timpurie, în mod conştient,  se neglijează executarea corectă a proceselor de mişcare oportune sportului şi centrul de greutate este pus pe aspectele de siguranţă şi pe regulile de bază ale pedagogiei sportive.

Acvapedagogia pune faţă în faţă instruirii conservative un sistem de învăţare şi de cursuri complet- începând cu nataţia  de la vârstă fragedă de bebeluş şi până la intrarea în înotul de performanţă- în care ţinta esenţială a etapei  o constituie nataţia sigură şi corespunzătoare dezvoltării la vârsta preşcolară.

Chintesenţa este mijlocirea exactă a unor componente de siguranţă vitale, pe care Legahn – în analogie cu limbajul utilizat în industria de automobile- le denumeşte ca „airbag”, „ centură de siguranţă”, „rezemătoare de cap” şi „Knautschzone”/ măsuri de siguranţă/.  Prin acest sistem  copiii dobândesc  siguranţă ridicată în apă şi acumulează  experienţe de mişcare complexe cu mult înainte de a merge la şcoală. Câştigul este un avans de mai mulţi ani  în faţa colegilor de aceaşi vârstă, fiind însoţit şi de dezvoltarea timpurie a încrederii în sine şi a competenţei sociale. Fatalităţile zilnice, la care, de regulă, eşuază toţi înotătorii  normali din toate grupele de vârstă, şi care duc la creşterea statisticilor de accidente, în cele mai multe cazuri nu sunt percepute de aceşti copii ca fiind ameninţătoare. De aceea acvapedagogia reprezintă un progres decisiv în privinţa prevenirii accidentelor. Ca şi concept de instruire şi educare concludent şi experimentat în sensul unei stimulări complete a siguranţei şi sănătăţii, ea contribuie la scăderea numărului cazurilor de înec  şi  a catastrofelor gata pe cât pe ce să se întâmple – cu urmările lor traumatice adesea de lungă durată.

Componentele de siguranţă

„Airbag”-ul acvapedagogiei îl constituie revenirea în urma reflexului de spaimă, care în caz de nevoie împiedică cele mai multe accidente de înot şi scăldat. În decursul unei „ secunde de spaimă”- numit scurtă înţepenire de frică, incapacitate de acţiune şi respiraţie stagnată- ca o reacţie corporală,   aerul  este reţinut.

La aceasta se trece cu vederea  de a privi  inspiraţia de tip reflexă  de dinaintea  blocadei de respiraţie ca o „fază de prolog” necesară, care pe uscat este totalmente fără importanţă, în apă însă decisivă.

La o scufundare bruscă ( sperietoare) în prima fracţiune de secundă înotătorii fără experienţă şi nesiguri absorb apa  în căile respiratorii. Asta declanşează  panică imediată, care duce la accidente. De aceea  în acvapedagogie revenirea în urma reflexului de spaimă are prioritate supremă. Ea reuşeşte în mod sigur, dacă într-un interval scurt de timp copiii execută cât mai multe mici încercări de scufundare conştiente şi autocontrolate, însoţite de expiraţie activă şi puternică în momentul plonjării. Din punctul de vedere al copiilor expiraţia („gâfâiala”) este doar o componentă firească a fiecărui salt.  Ba mai mult,  copii îşi „vâresc” capul sub apă încă odată în mijlocul bazinului  înainte de a ieşi  – gâfâind întotdeauna la timp şi puternic.

Dacă şi organizarea învăţământului  răspunde la aceste recomandări ale acvapedagogiei – de ex. cursuri de iniţiere (pentru începători) pe o perioadă de şapte săptămâni şi   cu trei ocazii pe săptămână- atunci în acest timp relativ scurt au loc exact 1500 de încercări de scufundare,  având ca efect  revenirea sigură după  reflexul de spaimă.

Rezultatul final: Prin revenirea după reflexul de spaimă începătorii dobândesc un fel de al doilea reflex de protecţie a respiraţiei, care ca şi „asigurarea de viaţă” este cam tot atât de important ca şi reflexul de protecţie a respiraţiei înnâscut la nataţia bebeluşilor de odinioară. Copiii dobândesc siguranţă totală în apă şi stăpânesc în mod suveran situaţiile critice.

Capacitate de  nataţie pasivă  ocupă locul al doilea în ierarhie componentelor de siguranţă şi este „ centura de siguranţă” în apă.

Toate activităţile pe uscat oferă şanse diverse de a trece la viteza optimă  pentru a reveni la linişte  şi a rămâne pasiv atâta timp, până când se poate continua cu elan nou. Dar tocmai acolo unde situaţia poate deveni repede tragică- în apă- până acum începătorilor nu li s-au dat sfaturi  privind posibilităţile comparabile , salvatoare, de a strânge puteri. Este o omisiune care din păcate are de foarte multe ori cosecinţe tragice.

Copiii trebuie să fie în stare „să se odihnească/ recreeze în apă” pentru a putea învinge cu succes situaţiile periculoase.  Deja în primele ore se mediază  tuturor începătorilor  comportamentul corect direct după nenorocirile/ fatalităţile  zilnice mărunte, ceea ce îi face apţi ca să se liniştească în apă, respectiv să se recreeze şi în acelaş timp cu o risipă de efort minimă să producă  înaintare/avansare. Copiii învaţă, dacă este necesar doar în mod pasiv, să înoată sigur. Pentru aceasta înainte de toate este nimerit  statul pe spate.

Totodată statul pe spate este „ rezemătoare pentru cap” pentru înotător. Pe baza relaţiei-cap-corp neprielnice încă , el este recomandat  , sub forma unor exerciţii  şi sarcini potrivite copiilor, la copii între trei şi cinci ani.

Cine se ocupă de  copii ştie, că la bebeluş capul  este o pătrime din mărimea totală a corpului,  în timp ce la adulţi el este tocmai o optime.  În mod evident grupa de vârstă sus pomenită este mai aproape de bebeluş decât de adulţi. Aceasta înseamnă că în acest stadiu de dezvoltare  au un cap încă foarte mare şi greu  în comparaţie cu corpul lor. În viaţa cotidiană normală pot să-l  balanseze bine şi perseverent. Dar numai în măsură foarte limitată  reuşesc ca în poziţie orizontală, culcat pe burtă   ( ca de ex. la înotul bras)  să ridice capul deasupra nivelului corpului ( deci deasupra apei). Gâtul relativ scurt ,  musculatura  cefei şi umărului plăpândă încă pentru astfel de acţiuni, precum  şi raportul de pârghie al braţelor nu îngâduie acest lucru în alt mod.

Aşadar pentru această categorie de vârstă se oferă înotul pe spate pentru  înotul pe distanţă şi de perseverenţă, nataţia pasivă şi întreruperea înotului.

Din capul locului poziţia abdomenului rămâne reţinută mai mult sau mai puţin  în fazele de start, orientare şi sosire. La aceasta mişcările braţelor se apropie/seamănă deja mai mult  înotului bras, mişcările picioarelor însă mai degrabă datului din picioare sau alergatului, nu rareori mişcării picioarelor în craul, formând astfel o formă mixtă uşor de însuşit– fiind  naturale şi oportune dezvoltării.  

Nataţia cu „ Knautschzone”/ măsuri de siguranţă/

Atât în privinţa scăldatului din timpul verii cât şi în sensul economiei sportive practicate  de la bun început sunt folosite ca şi „Knautschzone”/ măsuri de siguranţă/ al înotului forme de organizare aproape de realitate cu intensitate de exersare foarte ridicată.

Independenţa şi conşiinţa răspunderii se formează doar atunci dacă în practică se  creşte în ele. De aceea copii învaţă de mic reguli de bază importante:

• Fiecare copil are voie să intre căţărându-se sau să sară în apă.
• Înainte de săritură  trebuie să se ţină bine cu degetele picioarelor de margine şi se va reflecta intensiv asupra  celor ce se doreşte a se face în apă. Apoi se va examina  dacă este loc destul! Numai după aceea se sare- fireşte  departe de marginea dură în apa moale.
• Nimeni nu are voie să sară mult prea aproape de alţi copii, deoarece acest lucru ar putea fi dureros pentru ambii copii!

În acest fel se reuşeşte reducerea drastică a riscului şi cu toate acestea să-i ducem pe copii aşa timpuriu  şi aproape de realitate, la aglomeraţia, gălăgia de la ştrand. Unei persoane neimplicate acest lucru ar putea să-i pară la prima vedere ca şi neordonat, ba chiar haotic, şi  aminteşte de circulaţia aglomerată la  orele de vârf din Paris, dar care  totuşi, prin respectarea reglementărilor echitabile pentru copii se derulează nestingherit şi foarte sigur.  Trebuie doar să aveţi  încredere. Maxima: „ Cine ştie să şofeze  în Paris, ştie oriunde” este cu siguranţă îndreptăţită. Şi cine învaţă înotul după conceptul acvapedagogiei, inclusiv  „ Knautschzone” / măsuri de siguranţă solide, este oriunde repede şi sigur  acasă în apă.

Acvapedagogia se bazează pe experienţa îndelungată a lui Uwe Legahn ca  profesor în învăţământul de stat, antrenor al sportului de înot şi polo,

Înotător de salvare pe Sylt, conducătorul unei şcoli de nataţie din Hamburg, conducător de seminar şi referent pe teme ale înotului de iniţiere.

Pentru dovedirea  capacităţilor dobândite  şi ca  stimulent şi răsplată pentru copii  Legahn a dezvoltat Check- de siguranţă a acvapedagogiei în trei trepte, care se axează pe conţinuturile de învăţare ale conceptului.

Uwe Legahn先生的Aquapedagogik（游泳教育学）

Aquapedagogik的理念代表全新的适宜于儿童的游泳教学方法。汉堡的运动教育学家Uwe Legahn 于2000年在他的书著《如居水中》¹创造了这个全新的理念，并着重阐述了其教学重点。

德国传统的游泳教育一般从学龄儿童才开始，并从对协调性要求最高的游泳方式——蛙泳开始。正与此相反，Aquapedagogik基于个人的成长发育状况，更适宜于婴幼儿和幼儿园年龄的游泳初学者。在这个早期认知过程中，体育方面标准的肢体动作被有意地忽略了，而焦点被着重放在了重要的安全方面和运动教育学的基本规则上。

相对传统保守的教学方法而言，Aquapedagogik更体现了一种完备的游泳学习和教程体系 （从早期婴儿游泳到加入游泳运动项目），此体系以安全并适宜于幼儿园年龄儿童的游泳作为重要的阶段性目标。其核心内容是切合实际地教授重要的安全要素，即Legahn先生以现代汽车制造来作形象比喻的“安全气囊”、“安全带”、“头枕”和“吸撞缓冲区”。

借此孩子可在上学前就能获得最大可能的水中安全及多样的水中活动经验。他们赢得了超前于同年龄伙伴多年的游泳能力，以及较早得以发展的自信和社交能力。那些平常不顺利的事，在通常情况下所有年龄组的一般游泳者会为此而导致失败并引起游泳事故，但这些孩子根本不会认为它们是危险的。因此鉴于对游泳事故的预防，Aquapedagogik是一个决定性的进步。作为一种全面的提高安全意识和增进健康的合理有效的教育理念，它对于减少溺水死亡事故、以及由于落水而带来的漫长的创伤性后果的发生做出了贡献。

安全要素

Aquapedagogik的“安全气囊”是由惊吓反射逆转形成的，惊吓反射逆转在紧急状况下能救生并可靠地防止绝大多数游泳事故。

通常短暂的恐惧惊呆、无行动能力和呼吸停滞（屏息）被称为在惊吓瞬间的机体反应。在此人们忽略了在呼吸停滞前的反射性吸气，作为必要的“前奏阶段”，这个过程在岸上毫无意义，而在水中却是十分关键的。

如果生疏的游泳者突然地（惊恐地）淹没入水中，他们会在第一瞬间痛苦地将水吸进呼吸道里。那将直接引起恐慌，并导致事故。所以惊吓反射的逆转在Aquapedagogik中极其重要。只有孩子在一个较短的时间段内尽量多地实施有意识的自我控制的潜水小尝试，在入潜时主动有力地呼气，才能可靠地完成惊吓反射的逆转。从孩子的观点看，呼气（“吹气”）只是每个跳水的一个理所当然的组成部分。另外，当孩子的头再次在水池中以及伸出水面前，他们总是应及时有力地吹气！

根据Aquapedagogik推荐的教学安排——比如为期七周每周三次的初学者课程——在这较短的时间里有1500次左右的潜水尝试发生，可有效促使惊吓反射的逆转。结果：初学者借助惊吓反射逆转获得了类似于“人寿保险”的第二个呼吸保护反射，与婴儿游泳中天生的呼吸保护反射同样重要。孩子可获得几乎百分之百的水中安全，有把握应对危急状况。

被动游泳的能力在安全性部分中名列第二位，是水中的“安全带”。

岸上的所有活动提供了各种各样的机会让人们放松、镇静下来，有足够的时间休息，直至人们积聚起新的干劲继续前进。但是就在瞬间可能发生危机情况的地方——在水中，到目前为止那些初学者在学习过程中还没有获得类似的省力的救生方法。不幸的是，这种疏忽时常带来悲剧性的结果。

为了顺利地应付危险的处境，孩子应该具有“在水中休息”的能力！就在最初的几个学时里，在那些平常小小的不顺利之后，应该直接教授所有初学者正确的做法，使他们在水中能镇定下来，恢复一下，同时以最小的能量消耗向前推进。虽然孩子仅是被动学习，却是在学习安全而可靠的游泳。在此仰泳是最适宜的游泳方式的首选。

仰泳同时又是游泳的“头枕”。

由于三至五岁小孩通常头与身体的比例关系仍然非常的不利，仰泳是适合这些孩子的游泳锻炼方式和练习重点。

与孩子打交道的人知道，婴孩头部构成整个身高的四分之一，而成年人的头部只是身高的大约八分之一。这个年龄段（三至五岁）孩子的比例自然明显更接近婴孩。这就意味着，与他们的身体相比，这个发育阶段的孩子仍然有着一个硕大而重的头。他们可以很好地在日常生活中持久地保持头在脖子上的平衡。然而在腹部朝下、身体水平趴着时（如蛙泳），他们只能非常有限地把头举过身体的水平面（即在水面上）。并且相对较短的颈部，对这样的运动来说仍然太软弱的颈部和肩膀的肌肉组织，以及胳膊不利的杠杆关系都不允许那样的身体姿势。

因此对于此年龄段儿童，仰泳适于长距离耐力游泳、被动游泳，并提供在水中恢复的时间。

腹部朝下的游泳姿势或多或少地依然保留在起始、定向和到达阶段。此时胳膊的动作通常已经接近蛙泳，腿的动作却还像蹬踢或跑，有不少像爬式游泳的腿部打水动作，并如此形成了一种因适于发展而自然易学的混合形式。

带有“吸撞缓冲区”的游泳

不仅鉴于在仲夏浴场的乐趣，而且从实用体育经济学的意义上，练习强度极高的切合实际的组织形式，作为游泳的“吸撞缓冲区”，在一开始便得到应用。

独立性和责任感，只有当一个人在实践中能熟悉它们之后，才能形成。因此孩子要及早地学习重要的基本规则：

• 每个孩子可以独立爬入或跳入水中。
• 在跳水之前脚趾必须紧紧扣住泳池边缘，仔细想一想入水后需做的一切。再看一下是否有足够的位置！然后才跳水——当然是远离坚硬的池边跳入柔软的水中。
• 不允许跳得距离其他孩子太近，因为这对两个孩子都可能是非常痛的！

用这种方式可以迅速地减小风险，及早地把孩子领入到海滨浴场喧闹的模拟现实。在旁观者第一眼看来，这显得杂乱无章得像巴黎下班高峰时的交通，然而在注重适于孩子的管理下，这里却也有条不紊、非常安全地运行着。只要相信自己就好。俗话说得好：“谁能在巴黎驾车，他就能在任何地方驾车！”谁根据Aquapedagogik的理念学会游泳，包括一个坚实的“吸撞缓冲区”， 他很快肯定到处如居水中！

Aquapedagogik基于Uwe Legahn先生多年的教学经验，他是国立学校的老师，游泳体育项目和水球的教练，（德国）济耳特岛的救生员，汉堡一个游泳学校的校长，初学者游泳课题研讨会的负责人和专题报告人。

为了证明所学的技能以及作为孩子的刺激和奖励，Legahn先生研发了Aquapedagogik的三级安全检查法，它与该理念的学习内容相一致。

根据Uwe Legahn的Aquapedagogik安全检查法（Safety-Check of Aquapedagogik——scap）

Aquapedagogik的三级安全检查法用于证明得以加强的水中安全和各种各样的游泳技能。它采取适用于孩子的形式，模拟真实地检测孩子在危急时刻下适当的行为举动——从模拟的落水、被动和主动的游泳、包括附加的潜水、至最后爬出泳池。

在这些早期学习阶段中将有意地不注重体育方面标准的肢体动作！

1. 没有中断从跳水经过被动、主动游泳及附加的潜水直至爬出泳池。
2. 同样不停，没有中断。
3. 跳水、游泳、潜水和问候，不中断。但“告别游泳者”和脱衣服在小憩片刻之后，作为一个学时之内的第二个单元。

1. 惊吓反射逆转的功能测试：在浮出水面以后=立即说话，并同时挣开眼睛，没有用手放在脸上（没有擦眼睛！）。
2. 比如汗衫和短裤。
3. 避免可能的碰撞（吸撞缓冲区的功能测试）。
4. 如可能，对幼儿园年龄的孩子，至少1.3米，或者“从手指尖到脚趾尖”的总长所相应的深度。当水深太浅时，插入适当的附加任务，比如把下一个潜水练习项目提前。
5. 较大的不稳定障碍物，如捆扎起来的“泳池条状救生泡沫”。
6. 薄绒衫和牛仔裤。
7. 模仿抓攀到高的边缘、岸边或者小船。

版权：Uwe Legahn, 2008©

网页链接：

Aquapedagogik（德国）联邦协会的官方网站

Aquapedagogik海豚游泳学会的官方网站

作者的官法网站

^Mark 书籍提示：Uwe Legahn，“Im Wasser zu Hause”，Aquacreation出版社，2000年。

Uwe Legahn: Aqua-pedagokiikka 

Käsite Aqua-pedagogiikka edustaa uudenaikaista, lapsille suunnattua uimaopetusta. Hampurissa toimiva urheilupedagogi Uwe Legahn määritteli innovatiivisen opetusmetodinsa opetukselliset painopisteet vuonna 2000 ilmestyneessä kirjassaan Im Wasser zu Hause (”Vedessä kotonaan”).

Perinteinen Saksassa annettava uimaopetus aloitetaan vasta lasten ollessa peruskouluiässä, ja siinä lähdetään liikkeelle koordinaation kannalta kaikkein vaikeimmasta uintityylistä, eli rintauinnista. Aqua-pedagogiikan avulla sen sijaan opetetaan päiväkoti-ikäisiä lapsia kunkin yksilöllinen kehitystaso huomioon ottaen. Tässä varhaisessa oppimisen vaiheessa uintiliikkeiden oikeanlainen suorittaminen jätetään tietoisesti sivuseikaksi. Sen sijaan opetuksessa korostetaan tärkeitä turvallisuusnäkökohtia sekä urheilupedagogiikan perussääntöjä.

Päinvastoin kuin perinteinen uimaopetus, Aqua-pedagogiikka tarjoaa katkeamattoman opetus- ja kurssijärjestelmän, joka ulottuu vauvauinnista aina varsinaisen lajiharjoittelun aloittamiseen asti. Tärkeä välitavoite on päiväkoti-iässä saavutettava turvallinen ja lapsen kehitystason mukainen uimataito. Metodin ydinsisältönä on välittää lapsille todenmukaisesti elintärkeitä turvallisuustekniikoita, joita Legahn vertaa nykyaikaiseen autotekniikkaan. Hän onkin nimennyt tekniikat ”airbagiksi”, ”turvavyöksi”, ”pääntueksi” ja ”turvakehikoksi”.

Aqua-pedagogiikan avulla lapset saavuttavat jo paljon ennen koulun aloittamista mahdollisimman hyvät tiedot vesiturvallisuudesta ja saavat monipuolisia liikuntakokemuksia. Metodin tarjoama hyöty on monen vuoden etumatka ikätovereihin nähden sekä varhainen itseluottamuksen ja sosiaalisten taitojen kehitys. Aqua-pedagogiikan mukaan harjoitelleet lapset eivät useimmiten edes koe uhkaavina arkipäiväisiä vahinkotilanteita, joissa yleensä tapahtuu virheitä kaikenikäisille tavallisille uimareille ja jotka myöhemmin näkyvät onnettomuustilastoissa. Tämän vuoksi Aqua-pedagogiikkaa voidaan pitää huomattavana edistysaskeleena onnettomuuksien ehkäisyssä. Se on vakuuttava ja luotettava opetus- ja kasvatusmetodi, joka edistää kokonaisvaltaisesti turvallisuutta ja terveyttä. Lisäksi se auttaa vähentämään hukkumistapausten ja vähältä piti -tilanteiden määrää sekä niiden usein pitkäaikaisia traumaattisia seurauksia.

Turvallisuustekniikat 

Aqua-pedagogiikan ”airbag” on pelästymisrefleksin hallinta, joka estää luotettavasti useimmat uintionnettomuudet ja pelastaa hengen hätätilanteissa. ”Kauhunsekuntien” aikana ihmisruumiissa tapahtuu erilaisia reaktioita, joista yleensä mainitaan vaistomainen lyhyt jähmettyminen, toimintakyvyttömyys ja hengityksen salpautuminen. Unohduksiin jää ennen hengityksen salpautumista tapahtuva refleksinomainen sisäänhengitys, joka on maalla täysin merkityksetön, mutta jolla on vedessä ratkaiseva merkitys.

Kun kokematon, epävarma uimari joutuu äkillisesti veden alle ja säikähtää, hän vetää ensimmäisen sekunnin murto-osan aikana kivuliaasti vettä hengitysteihin. Tämä saa aikaan välittömän paniikin, joka johtaa onnettomuuksiin. Siksi pelästymisrefleksin hallinta on Aqua-pedagogiikassa kaikista tärkeimmällä sijalla. Tähän päästään luotettavasti, kun lapset suorittavat lyhyen ajan sisällä mahdollisimman monia tietoisia sukelluksia, joita he säätelevät itse ja joiden aikana he hengittävät voimakkaasti ulos hetkellä, jolloin he sukeltavat veden alle. Näin uloshengityksestä (kuplien puhaltamisesta) tulee lapsille luonnollinen reaktio aina heidän hypätessään veteen.  Lisäksi lapsia pyydetään kastamaan kasvonsa veteen vielä kerran ennen altaasta ylös kiipeämistään, aina oikealla hetkellä ja tarpeeksi voimakkaasti ulos puhaltaen!

Aqua-pedagogiikan suositusten mukaisen alkeiskurssin pituus on seitsemän viikkoa, joiden aikana opetusta on kolmesti viikossa. Näin lapsi saa melko lyhyessä ajassa noin 1 500 sukelluskokemusta, jotka takaavat luotettavasti pelästymisrefleksin pois jäämisen. Tiivistäen: Pelästymisrefleksin pois jäämisen myötä vasta-alkajille syntyy eräänlainen toinen sukellusrefleksi, joka on ”henkivakuutuksena” lähes yhtä tärkeä kuin vastasyntyneiden synnynnäinen sukellusrefleksi. Kun lapset ovat oppineet hallitsemaan pelästymisrefleksiään uloshengityksellä, he osaavat toimia vedessä hyvin turvallisesti.

Turvallisuustaitojen listalla toiseksi sijoittuu passiivisen uimisen taito,joka toimii vedessä oltaessa „turvavyönä“. Useimmissa maalla tapahtuvissa aktiviteeteissa on mahdollista hidastaa tahtia, rauhoittua ja pysyä passiivisena niin kauan, kunnes voi jatkaa uusin voimin. Vedessä taas, jossa tilanne voi kehittyä nopeasti vaaralliseksi, ei aloittelijoilla ole tähän saakka ollut samanlaista pelastavaa mahdollisuutta ammentaa voimia kesken kaiken. Tämä on puute, joka on johtanut liian usein traagisiin seurauksiin.

Lapsilla tulisi olla taito ”levätä” vedessä, jotta he voivat selvitä vaaratilanteista menestyksekkäästi. Jo ensimmäisillä harjoituskerroilla aloittelijoille opetetaan oikea toimintatapa tilanteissa, joissa he joutuvat odottamatta veden varaan. Lapset oppivat rauhoittumaan ja lepäämään vedessä ja samanaikaisesti liikkumaan eteenpäin mahdollisimman vähäisin voimainponnistuksin. Lapset oppivat tarvittaessa uimaan passiivisesti mutta turvallisesti. Tähän tarkoitukseen soveltuu lähes yksinomaan selkäuinti.

Selkäasento toimii samalla uimarin ”niskatukena”. Tätä lapsille sopivaa uintityyliä käytetään erityisesti 3−5-vuotiaiden lasten opetuksessa, sillä tämän ikäisillä pään ja muun ruumiin kokosuhteet ovat useimmiten vielä hyvin epäedulliset muita uintityylejä ajatellen.

Kaikki, jotka ovat olleet tekemisissä lasten kanssa, tietävät, että vauvojen pää käsittää neljäsosan koko heidän ruumiistaan, kun taas aikuisilla pään osuus on vain noin kahdeksasosa. 3−5-vuotiaat ovat kehon suhteiltaan luonnollisesti lähempänä vauvoja kuin aikuisia. Tämä tarkoittaa, että tässä kehitysvaiheessa lapsen pää on muuhun ruumiiseen nähden hyvin suuri ja painava. Normaalissa arkielämässä lapset pystyvät seisoessaan pitämään pään hyvin ja väsymättä tasapainossa. Päinmakuuasennossa (esimerkiksi rintauinnissa) he kuitenkin pystyvät nostamaan päätään vain hyvin rajoitetusti vartalon tasoa ylemmäksi (eli vedenpinnan yläpuolelle). Tähän vaikuttavat myös suhteellisen lyhyt kaula ja vielä heikot niska- ja hartialihakset sekä epäedulliset käden ”vipusuhteet”. Tämän vuoksi selkäasento soveltuu tälle ikäryhmälle matkauintiin, passiiviseen uintiin ja lepäämiseen. Päinmakuuasentoa käytetäänkin lähinnä vain uimaan lähdettäessä, suuntaa valittaessa ja saavuttaessa perille määränpäähän. Tällöin käsillä tehdään rintauintiliikkeitä mutta jalkojen polkuliikkeet muistuttavat ennemminkin kroolipotkua. Yhdessä käsien ja jalkojen liikkeet muodostavat helposti omaksuttavan ja luonnollisen sekamuodon.

Uimarin ”turvakehikko”

Sekä kesäisiä rantaleikkejä että urheiluna harrastettavaa uintia silmällä pitäen lasten on hyvä oppia luomaan ympärilleen ”turvakehikko”. Tämä onnistuu alusta asti käytössä olevien todellisuutta vastaavien opetusmenetelmien ja tehokkaiden harjoitusten avulla. Itsenäisyys ja vastuullisuus kehittyvät vain silloin, kun lapsi kasvaa niihin käytännössä. Siksi lapset oppivat jo varhain tärkeät perussäännöt:

Jokainen lapsi saa laskeutua tai hypätä veteen itse.

Ennen hyppäämistä on pysähdyttävä altaan reunalle ja mietittävä perusteellisesti sitä, mitä haluaa vedessä tehdä.

Tämän jälkeen on katsottava tarkkaan, onko vedessä tarpeeksi vapaata tilaa! Vasta sitten voi hypätä − ja tietenkin pehmeään veteen kauas kovasta altaanreunasta.

Kukaan ei saa hypätä liian lähelle toista, sillä siinä saattaa sattua pahasti molempiin osapuoliin!

Näillä keinoilla on mahdollista pienentää merkittävästi riskejä ja samanaikaisesti tutustuttaa lapset jo varhain ja todellisuutta vastaavasti normaaliin rantojen ja uimahallien vilinään. Ulkopuolisesta metodi voi näyttää ensisilmäyksellä sekavalta ja kaoottiselta ja tuoda mieleen Pariisin iltapäiväruuhkan. Kaikki kuitenkin tapahtuu valvotusti ja turvallisesti lapsille sopivia sääntöjä noudattaen. Vaaditaan vain uskallusta.

Yhteenveto: ”Joka osaa ajaa Pariisissa, osaa ajaa kaikkialla“ pitää varmasti paikkansa. Ja joka oppii uimaan noudattaen Aqua-pedagogiikan oppeja, joihin kuuluu vankka turvakehikko, osaa toimia vedessä turvallisesti ja on nopeasti kotonaan siinä kaikkialla!

Aqua-pedagogiikka perustuu Uwe Legahnin monivuotiseen kokemukseen koulunopettajana, uinti- ja vesipallovalmentajana, hengenpelastajana Syltin saarella, uimakoulun vetäjänä Hampurissa sekä uimisen alkeisopetukseen liittyvät aiheet tuntevana seminaaripuhujana ja esitelmöitsijänä.

Copyright Uwe Legahn, 2008 ^C

Linkkejä:

Saksan Aqua-pedagogiikkaliiton virallinen kotisivu (vain saksaksi)

Aqua-pedagogiikan Delfiiniakatemian virallinen kotisivu (vain saksaksi)

Kirjoittajan virallinen kotisivu

* Kirjalähde

Uwe Legahn: Im Wasser zu Hause. Aquacreation Verlag, 2000.

Aqua pedagogija po Uwe Legahnu 

Aqua pedagogija opisuje moderan pristup učenja djece plivanju. Uwe Legahn, nastavnik plivanja u Hamburgu, definirao je Aqua pedagogiju u svojoj knjizi „U vodi kao kod kuće“, kako bi naglasio da pedagoški pristup predstavlja temelj u modernom načinu obuke.

Za razliku od mnogih nastavnih metoda ili pristupa u Njemačkoj koji zagovaraju da -prsno plivanje – najsloženiji stil plivanja- predstavlja osnovnu tehniku plivanja i da su djeca negdje u prvom razredu osnove škole, najpodobnija za učenje te tehnike,  Aqua pedagogija se zasniva na  razvojonom stadiju djece i zagovara da djeca trebaju učiti plivati u dobi između 3 i 4 godine. Tokom rane faze učenja tehnika ispravnih zamaha u plivanju se uglavnom ignorira i ustupa mjesto sigurnosnim aspektima i osnovnoj obuci.

Aqua pedagogija, za razliku od konvencionalnih pristupa zasniva se na neprestanoj obuci u vodi od samih početaka plivanja djece kao beba pa sve do takmičarskih sportova a jedan od ciljeva je da djeca postanu sigurni plivači mnogo prije nego što krenu u školu.

Osnovni pristup u Aqua pedagogiji je sigurnost, npr „vještine preživljavanja“ koje se mogu porediti sa komponentama poput vazdušnih jastuk/airbags, sigurnosnih pojaseva, naslona za glavu i mehanizama za ublažavanje udara.

Ukoliko učimo djecu ovim tehnikama onda će ona postati sigurni i svestrani plivači mnogo prije školskog uzrasta.

Djeca se uče kognitivnim vještinama od malena i tako stiču samopouzdanje i razvijaju društvene sposobnosti.

Takva djeca sa lakoćom savladavaju male nezgode, koje se svakodnevno dešavaju i smatraju da takve nezgode nisu opasne, dok djeca koja nemaju takve vještine često se povrede ili izazovu još težu situaciju.

Aqua pedagogija zagovara sprečavanje nesreće. Aqua pedagogija predstavlja isprobani i dokazani obrazovni koncept kako se vrši obuka sigurnih i zdravnih plivača i kako se smanjuje broj neseća u vodi sa fatalnim ishodom ili teškim povredama.

Sigurnosne komponente:

Refleksno suzbijanje panike predstavlja zračni  jastuk i to je osnovna tehnika preživljavanja.

Tipična reakcija tokom prvog stanja šoka je nemogućnost micanja ili disanja. Udisanje prethodi zadržavanju daha, što ne dovodi ni do kakvih posljedica na kopnu, ali se završava sa fatalinim posljedicama u i pod vodom. Tako će jedan neobučeni plivač naizmjenično udisati što je reakcija na iznenadno padanje u vodu i tako će se respiratorni organi ispuniti vodom. Ovo ne samo da je bolno već dovodi do povećane panične reakcije.

Suzbijanje te reakcije osnovni je cilj Aqua pedagogije.

Često se djeci tokom treninga govori da zarone glavu (ili lice) pod vodu i da izdahnu snažno dok zaranjaju. Tako da, ukratko, ispuštanje zraka ili pravljenje balončića pod vodom predstavlja jednu automatsku reakciju. Od djece se traži da zagnjure lice i prave balončiće u raznim situacijama dok plivaju, skaču, rone tako da pravljenje balončića postaje nešto tako normalno poput disanja.

Tokom programa plivanja u trajanju odprilike 7 tjedana sa  po 3 sata tjedno djeca zaranjaju lice i izdišu zrak gotovo 1500 puta. Ova visoka frekvencija ponavljanja predstavlja pouzdano suzbijanje panične reakcije.

Suzbijanje refleksa panike je životna garancija slična zaštitničkom refleksu disanja kod novorođenih. Kada se osigura vitalni element kontroliranog disanja, gotovo svaka situacija pod vodom će se savladavati sa lakoćom.

Sigurnosni pojas kod plivanja je nešto što pomaže da se pluta po vodi. Gotovo svaka situacija na zemlji dozvoljava „onome koji diše“ da se oporavi i nastavi nakom stanke. Komparativna tehnika je potrebna i u vodi ali se rijetko uči i onda dolazi do teških posljedica.

Djeca moraju naučiti kako se odmarati u vodi, kako bi bila u stanju da se oporave i ispetljaju iz kritične situacije. Aqua pedagogija uči djecu u ranoj dobi kako reagirati  na situaciju ako se nesretnim slučajem nađu pod vodom, kako plutati na leđima, odmarati se, oporaviti se i nastaviti se boriti za svoje spašavanje sa minimalnim utroškom energije.

Plutanje na leđima predstavlja jednu od osnovnih vještina u plivanju

Pošto je glava djeteta teža u odnosu na ostali dio tijela, plutanje na leđima je jedna od najlakših ali i najvažnijih tehnika plivanja, za starosnu grupu djece do 5 godina.

Glava bebe ili djeteta koje puže čini oko ¼ tijela, dok je proporcija kod odraslih samo oko 1/8, što čini glavu relativno velikom i teškom. U vertikalnom položaju nije problem održavati ravnotežu sa velikom glavom. Ali u drugom položaju poput položaja kod prsnog plivanja, dijete mora podići glavu iznad nivoa vode, kako bi bilo u stanju disati. Međutim, mišići vrata i ramena mogu prilično kratko izdržati ovaj položaj. Stoga, plutanje na leđima predstavlja razumnu alternativnu za odmaranje ili kretanje prema naprijed, bez umaranja.

Plivanje u položaju prema naprijed je potrebno samo kod započinjanja, stizanja ili orijentisanja u međuvremenu. Tokom tih faza većina djece savladava jake pokrete ruku kod prsnog plivanja dok će se noge micati i pokretati u čučećem položaju. Ova mješovita tehnika je primjenjiva za ovu starosnu dob i sasvim se prirodno primjenjuje.

Tehnika savladavanja udara

Plivanje predstavlja jednu složenu aktivnost, s jako frekventnim i intenzivnim vježbanjem, kako bi se izgradio mehanizam ublažavanja udara, koji se koristi tokom bilo kakve vrste razonode.

Nezavisnost i samoodgovornost mogu se razviti samo u slučaju ako su djeca tome postepeno izlažu.

Djeca uče u ranoj dobi osnovna pravila:

-skakati ili spuštati se u vodu bez ičije pomoći

-držati se ivice bazena prstima stopala i dobro razmisliti što žele raditi u vodi

-provjeriti da nema ništa ili nikoga u vodi na tom mjestu na koje žele skočiti

-skakati dovoljno daleko od ruba sa koga skaču

-ne skakati u blizni drugih plivača kako ne bi nikoga povrijedili

Ukoliko se slijede ova pravila ili se djeca njima stalno uče onda je rizik od zadobijanja povreda sveden na najmanju mjeru i onda su djeca pripremljena na susret sa velikim brojem plivača u javnim bazenima ili na jezeru.

Intenzivan trening može izgledati haotičan, čak može dovesti do popuštanja discipline, te izgledati kao Pariz u saobraćajnoj špici. Međutim, ukoliko se poštuju pravila možete izaći na kraj neozlijeđeni. Ispravno nadgledanje i povjerenje u mogućnost samoprocjene su vrlo važni čimbenici. I kako kaže izreka : Ako možete voziti u Parizu, možete voziti bilo gdje!

Djeca koja su naučila plivati po konceptu Aqua pedagogije, naučila su koristiti zonu ublažavanja udara i u nasloženijim situacijama.

Aqua pedagogija se zasniva na iskustvu i nastavnim metodama Uwe Legahna, tijekom njegove karijere kao: nastavnika tjelesnog odgoja, trenera plivanja, plivača takmičara i vaterpoliste, spasioca na vodi, predavača na mnogim prezentacijama i seminarima o ovoj temi, i na kraju kao vlasnika velike škole plivanje u Hamburgu.

Uwe Legahn: Aquapædagogik

Begrebet Aquapædagogik står for moderne børnetilpasset svømmeundervisning. Uwe Legahn, sportspædagog fra Hamburg, Tyskland, opfandt det i år 2000 i sin bog „Hjemme i vandet“ (original titel „Im Wasser zu Hause“)

for at understrege det pædagogiske tyngdepunkt i sit innovative undervisningskoncept.

I modsætning til traditionel tysk svømmeundervisning, der som regel først starter i grundskolealderen (6-10 år) med den ift. koordination, sværeste svømmeteknik – brystsvømning, henvender Aquapædagogik sig til begyndere i småbørns og børnehavealderen og orienterer sig mod deres individuelle udviklingstrin. I denne tidlige lærefase, bliver der bevidst slækket på den korrekte svømmeteknik og et forstærket fokus lægges på vigtige sikkerhedsaspekter og grundregler.

Med sit komplette lære- og kursussystem – fra tidlig babysvømning til start med sportssvømning – byder Aquapædagogik den konservative undervisning trods, da sikker og udviklingstilpasset svømning i børnehavealderen gælder som væsentlig mål. Kerneindholdet er her den virkelighedstro formidling af livsvigtige sikkerhedskomponenter, som Legahn – ved at læne sig mod lignende betydninger i moderne bilindustri – betegner som „Airbag“, „Sikkerhedssele“, „Nakkestøtte“ og „Krøllezone“.

Dermed får børn længe inden skolealderen størst mulig vandsikkerhed og samler alsidige bevægelseserfaringer. Gevinsten er flere års forspring i forhold til deres jævnaldrende samt  tidlig udvikling af selvtillid og sociale kompetencer. Almindelige uheld, som for normale svømmere i alle  aldre som regel fører til ulykker, bliver ofte ikke engang bemærket af disse børn. Aquapædagogik tilbyder af den grund et afgørende fremskridt med hensyn til forebyggelse af ulykker. Med sit logiske, pålidelige dannelses- og uddannelseskoncept  samt sikkerheds- og sundhedsfremmende helhedstanke bidrager den til, at mindske tallene for drukneulykker og nærved katastrofer – med deres ofte langvarige og traumatiske følger.

Sikkerhedskomponenterne

Aquapædagogikkens „Airbag“ danner en Omvendt – Panikrefleks , der i nødstilfælde  forhindrer de fleste svømme- og badeulykker. En typisk panikrefleks er kortvarig stivnen, handlingslammelse – man holder vejret. I virkeligheden foretager man en refleksagtig indånding, som på land er betydningsløs, men i vandet er alt afgørende. Oplever uøvede og usikre svømmer pludselig (panikfremkaldende) at få hoved under vand, suger de i brøkdelen af et sekund vand ned i luftvejende. Det udløser omgående panik, som fører til ulykker. Derfor har det højeste prioritet i Aquapædagogikken at omvende panikrefleksen.

Når børnene, indenfor en kort tidsramme, foretager mange små bevidste og selvkontrollerende neddykningsforsøg, hvor de i neddykningsøjeblikket foretager en kraftig udånding, lykkedes det helt sikkert. Fra børnenes synsvinkel bliver udåndingen en selvfølgelig del af hvert spring.

Aquapædagogikken anbefaler syv ugers begynderkursus med tregange undervisning pr. uge – foretages der omkring 1500 dykningsforsøg, i denne relative korte tid, bliver panikrefleksen vendt om. Facit: Ved at vende panikrefleksen om får begyndere en anden slags åndingsrefleks, der som „livsforsikring“ er ligeså betydningsfuld, som den medfødte „dykkerrefleks“ hos tidlige babysvømmere. Børnene opnår næsten hundredprocent vandsikkerhed og behersker kritiske situationer suverænt.

På anden pladsen blandt sikkerhedskomponenterne er Evnen til passiv svømning, det er „Sikkerhedsselen“ i vandet.

Samtlige aktiviteter på land byder på muligheder for at falde til ro igen og være passiv, til man med fornyet kræfter kan fortsætte. Men netop der, hvor det hurtigt kan blive alvorligt og dramatisk – i vandet – får begynderen ingen lignede muligheder til at samle kræfter, med på vejen. En forsømmelighed, der desværre alt for ofte tragiske konsekvenser har. Børn skal være i stand til at „hvile sig i vandet“ , for at kunne mestre farlige situationer med succes!

Allerede i de første timer lærer alle begyndere, hvordan de skal forholde sig, hvis der sker et almindeligt uheld, med mindst mulig anstrengelse flytte sig, berolige sig og slappe af . Børnene lærer at svømme passivt, men sikkert, når det er nødvendigt. Dertil egner sig kun rygsvømning.

Samtidig er rygsvømning, børnenes „nakkestøtte“.

Den, der har med børn at gøre, ved, at hovedet hos babyer udgør en fjerdedel af kroppen, mens det hos voksne kun er omkring en ottendedel. Den omtalte aldersgruppe er selvfølgelig betydelig nærmere babyer end voksne. Det betyder, at børn i denne udviklingsfase i sammenligning med deres kroppe stadigvæk har et ret stort hoved. De kan kun i begrænset omfang ligge på maven i vandret stilling (f.eks. ved brystsvømning) og holde hoved over kroppens niveau (altså over vandet).

Derfor er rygsvømning, for denne aldersgruppe, egnet til distance-  og  udholdenhedssvømning samt passiv svømning.

Brystsvømning er mere eller mindre forbeholdt start-, orienterings- og ankomstfasen. Derfor ligner armbevægelserne for det meste brystsvømning, mens benene snarer sparker eller løber, en blandingsform der er udviklingsegnet og naturlig.

Svømning med „Krøllezone“

Såvel med henblik på sommerens badesjov, men også med tanke på organiseret sportssvømning, er der fra starten en meget høj øvningsintensitet i anvendelse af „krøllezone“ i svømning..

Selvsikkerhed og ansvarsbevidsthed udvikler sig kun, hvis man i praksis kan vokse med det. Børnene lærer derfor tidligt vigtige grundregler:

• Ethvert barn må gå eller springe i vandet alene.

• Før springet skal man holde sig fast i kanten med tæerne og tænke nøje på, hvad man om lidt ønsker at gøre i vandet. Derefter kigger man omhyggeligt om der også er nok plads! Først da, springer man – naturligvis langt væk fra den hårde kant og ned i det bløde vand.

• Ingen må springe for tæt på andre børn, fordi det kan være meget smertefuldt for begge parter!

På denne måde lykkes det, at minimere risikoen drastisk og alligevel så tidligt og virkelighedstro som muligt at indføre børnene i det normale vrimmel ved stranden. For udenforstående ser det ved første blik uorganiseret eller endog kaotisk ud og minder om fyraftenstrafik i Paris, men også her med respekt for regler forløber det hele sikkert. Man må bare turde. Udsagnet „Den der kan køre i Paris, kan køre overalt“ er sikkert berettiget. Og den der lærer at svømme efter Aquapædagogikkens koncept, indbefattet en solid krøllezone, er overalt, hurtigt og sikkert hjemme i vand.

Aquapædagogikken er baseret på Uwe Legahns mangeårige erfaring som lærer i det offentlige skolesystem, Træner i svømmesport og vandpolo, livredder på Sylt, leder af en svømmeskole i Hamburg, seminarleder og foredragsholder.

Som dokumentation af tilegnede færdigheder og som motivation og belønning for børnene udviklede Legahn den tre trinede „Aquapædagogik Sikkerheds-check“.                                                              Copyright Uwe Legahn, 2008 ^C

Weblinks:

Offizielle Homepage des Bundesverbandes für Aquapädagogik

Offizielle Homepage der Delphinakademie für Aquapädagogik

Offizielle Homepage des Autors

*1 Buchhinweise

Aquapædagogik Sikkerheds-check

 af Uwe Legahn

Aquapædagogikkens tre trinede sikkerheds-check anvendes som dokumentation for opnået vandsikkerhed og svømmefærdigheder. Børnenes måde at forholde sig til kritiske situationer testes virkelighedstro – fra at simulere „falde i vandet“ over passiv og aktiv svømning indbefattet dykningsopgaver til sluttelig at komme op af bassinet.

Der lægges bevidst ikke vægt på den korrekte svømmeteknik i denne tidlige indlæringsfase!

A     Uden afbrydelse fra spring over passiv og aktiv svømning samt dykning til at

komme op af bassinet.

B      Ligesom A nonstop uden pause.

C      Spring, svømning, dykning og  hilsen nonstop. „svømmerfarvel“ og afklædning

dog efter minimal pause som anden del indenfor en træningstime.

*1     Funktionstest af den omvendte Panikrefleks: efter dykning = strakt kunne tale,

samtidig åbne øjnene uden at tage hænderne til ansigtet (ikke tørre øjnene!)

*2     F.eks. T-Shirt og shorts.

*3     at kunne mestre mulig karambolage (Funktionstest af Krøllezone)

*4     hvis muligt, mindst ca.1,3 m i børnehavealderen, eks. dybde, hvilket ca. svarer til

den samlede længde „fra finger- til tåspids“. Ved for lav vanddybde anvendes egnede

tillægsopgaver, f.eks. næste dykningsopgave.

*5     større ustabil forhindring, f.eks.. „slanger“

*6     Sweatshirt og Jeans

*7     Simulerer at række op til en høj kant, en bred eller båd.

Uwe Legahn:L’aquapédagogie 

L’ « aquapédagogie » est une forme d’apprentissage de la nage utilisant une technique moderne adaptée aux enfants. Uwe Leghan, pédagogue du sport originaire de Hambourg, a créé ce terme en 2000 dans son livre « Im Wasser zu Hause » (« Dans l’eau comme à la maison ») pour souligner la démarche pédagogique de sa méthode d’enseignement innovatrice.

Lorsqu’ils entrent à l’école primaire, les enfants allemands apprennent en général d’abord à nager la brasse, une forme pourtant difficile d’un point du vue de la coordination. L’aquapédagogie, au contraire, s’adresse aux petits enfants et aux enfants en âge de fréquenter l’école maternelle et se concentre sur le développement individuel de l’enfant. À cet âge, il ne s’agit pas d’apprendre aux enfants l’exécution correcte de mouvements sportifs, mais de leur inculquer des règles de sécurité importantes et de leur enseigner des notions de pédagogie sportive.

L’aquapédagogie rejette l’enseignement conservateur et propose un programme complet d’enseignement et de leçons, allant des bébés nageurs aux futurs nageurs en club. Ce programme doit être considéré comme une préparation à l’apprentissage de la nage et propose une forme de travail axée sur la sécurité et le développement de l’enfant en âge de fréquenter l’école maternelle. L’idée centrale de l’aquapédagogie est le développement de réflexes de sécurité vitaux en situation réelle, que Uwe Leghan compare à l’« airbag » la « ceinture de sécurité », l’« appui-tête » et la « zone de déformation » dans l’industrie automobile.

Grâce à l’aquapédagogie, les enfants s’habituent à l’eau bien avant leur entrée à l’école et se familiarisent avecdes mouvements très variés. Ils gagnent plusieurs années par rapport à d’autres enfants du même âge et développent très petits confiance en eux et sociabilité. Ces enfants ne se sentent pas menacés dans des situations dangereuses de la vie de tous les jours, qui peuvent mener à des accidents, à la différence de nageurs ordinaires tous âges confondus, qui peuvent éprouver certaines craintes dans les mêmes situations. L’aquapédagogie constitue par conséquent un progrès notable en matière de prévention d’accidents. En résumé, il s’agit d’une méthode d’enseignement et d’éducation efficace et logique dans l’esprit d’un développement global de la confiance en soi et de la santé de l’enfant. Elle contribue à réduire le nombre de noyades et de quasi-catastrophes, souvent accompagnées de longues conséquences traumatisantes.

Les éléments de sécurité

L’ « airbag » en aquapédagogie correspond à la « conversion de la réaction de peur », qui permet d’éviter la plupart des accidents graves en natation.

Le « temps de réaction » se traduit en général par des brefs blocages, l’incapacité d’agir et l’arrêt de la respiration. Souvent, on néglige le réflexe d’inspiration avant le blocage de la respiration, qui n’est pas important sur terre, mais bien essentiel sous l’eau.

Lorsque des nageurs inexpérimentés et hésitants se retrouvent tout à coup sous l’eau (et commencent alors à s’affoler), l’eau s’infiltre immédiatement et douloureusement dans les voies respiratoires. La panique dans ce cas peut mener à des accidents. C’est pourquoi, la conversion de la réaction de peur est la première priorité de l’aquapédagogie. Les enfants peuvent parvenir à maîtriser cette conversion, s’ils s’entraînent à expirer vigoureusement au moment de passer la tête sous l’eau lors d’exercices répétés dans un court laps de temps et réalisés sciemment de leur propre chef. L’expiration devient alors pour les enfants partie intégrante du plongeon. Ils passent ensuite à nouveau la tête sous l’eau à deux reprises – lorsqu’ils atteignent le milieu du bassin et lorsqu’ils rejoignent le bord – tout en expirant à chaque fois vigoureusement et au bon moment !

Si les pédagogues suivent les recommandations de l’aquapédagogie (par exemple, trois fois par semaine pendant sept semaines pour les débutants), les enfants réalisent alors en moyenne 1500 exercices d’immersion en un laps de temps relativement court et assimilent  de manière satisfaisante la conversion du réflexe de la peur.

Conclusion : Grâce à la conversion de la réaction de peur, les débutants acquièrent une sorte de second réflexe d’apnée, telle une « assurance-vie », qui est aussi importante que le réflexe d’apnée inné sollicité chez les bébés nageurs. En outre, les enfants développent une affinité à l’eau absolue et gèrent des situations critiques en toute souveraineté.

La nage passive est le deuxième élément de sécurité et est comparable la « ceinture de sécurité ».

Quelle que soit l’activité, il est toujours possible sur terre de lever le pied, de se calmer et de rester passif avant de pouvoir se remettre en action. C’est justement dans des situations où tout peut devenir dangereux  très rapidement – par exemple dans l’eau – que les débutants doivent trouver une échappatoire en puisant dans leurs forces. Omettre cet aspect, c’est courir des risques aux conséquences tragiques.

Les enfants devraient être capables de « se calmer dans l’eau » afin de pouvoir gérer des situations dangereuses ! Dès les premières heures de l’apprentissage, les débutants sont invités à se concentrer sur le comportement à adopter lors de petites mésaventures de la vie de tous les jours. Cela leur permet de se calmer voire de se détendre dans l’eau et de se déplacer avec le moins d’efforts possible. Les enfants apprennent alors à nager, ou tout au moins à flotter, en toute sécurité. La planche sur le dos est en effet suffisante dans un premier temps.

La planche sur le dos fait aussi office d’« appuie-tête » du nageur.

Cette position est apprise aux enfants de trois à cinq ans grâce à des exercices adaptés à leur âge car ils ne gèrent pas encore bien la relation entre leur tête et leur corps. Celui qui est souvent en contact avec des enfants sait que la tête d’un bébé représente un quart de son corps, alors qu’elle ne représente plus qu’un huitième du corps de l’adulte. Les enfants concernés par l’aquapédagogie étant plutôt à un stade de l’évolution proche de celui des bébés, leur tête est encore assez grosse et lourde par rapport au reste du corps. Dans la vie de tous les jours, les enfants peuvent bouger et balancer la tête sans difficultés. Ils n’y parviennent cependant que difficilement lorsqu’ils sont couchés sur le ventre (par exemple, en exécutant la brasse) et qu’ils doivent maintenir la tête au-dessus du corps (dans notre exemple, hors de l’eau). De plus, le cou est relativement court pour effectuer de tels exercices, la musculature du cou et des épaules n’est pas encore très développée et les mouvements de levier des bras ne sont pas faciles à réaliser.

C’est pourquoi, la nage sur le dos est à recommander à cetâge pour l’étirement, l’endurance, la nage passive et les pauses. 

La nage sur le ventre est plutôt réservée pour le départ, l’orientation et l’arrivée. On observe souvent dans ce cas que les enfants exécutent avec les membres supérieurs les mouvements de la brasse et qu’ils pédalent, marchent voire battent les jambes comme au crawl avec les membres inférieurs. Cette forme mixte est facile à apprendre, car elle est naturelle et respecte l’évolution de l’enfant.

Nager avec une « zone de déformation ».

Dès le début, il convient de placer les enfants dans des situations proches de la réalité et de les habituer à nager avec une « zone de déformation ». Le but est de les préparer aux activités estivales et de les initier à l’économie sportive.

Les enfants ne développent indépendance et conscience des responsabilités que s’ils sont habitués à ces valeurs dès le plus jeune âge. Il est donc nécessaire qu’ils apprennent très tôt d’importantes règles de base :

• Chacun a le droit d’entrer ou de sauter tout seul dans l’eau.
• Avant de sauter, il faut sentir le bord du bassin avec  les orteils et bien réfléchir à tout ce que l’on veut faire dans l’eau. Ensuite, il faut vérifier qu’il y ait assez de place autour de soi. L’enfant peut alors sauter dans l’eau, bien évidemment loin du bord très dur.
• Il est interdit de sauter trop près d’autres enfants car cela peut être douloureux.

De cette manière, il est possible de minimiser drastiquement les risques et d’habituer les enfants le plus tôt et le plus proche de la réalité possible à la cohue qui règne en général dans les bassins. De l’extérieur, cela peut paraître confus et chaotique voire rappeler la circulation parisienne aux heures de pointe. Pourtant, il existe là aussi des règles protégeant les enfants et la circulation se dissout sans problèmes ni perturbations. Il suffit juste d’oser. Le dicton « Qui peut conduire à Paris, peut conduire partout. » s’applique aussi à la nage. Qui apprend à nager selon le principe de l’aquapédagogie – incluant une zone de déformation, se sent vite partout en sécurité dans l’eau.

L’aquapédagogie repose sur la longue expérience de Uwe Leghan en tant que professeur des écoles, qu’entraîneur de natation et de water-polo, de sauveteur sur l’île Sylt, de dirigeant d’une école de natation à Hambourg, de directeur de séminaires et de conférencier sur des sujets d’apprentissage de la nage.